Szeretnék megosztani veletek egy történetet.
Jelentkezett iskolánkba egy család kisgéphajó vezetői tanfolyamra. 2 felnőtt fiú és az édesapa. Minden az előírtaknak megfelelően történt, befizetés-internetes tananyag megosztás-tesztgyakorló hozzáférés. Épp a soron következő vizsgát szerveztem, amikor először beszéltünk egymással telefonon a 70 éves apukával. Elmondta, hogy a tananyag összetettsége és a hétköznapi teendők mellett nem érzi, hogy képes lenne megtanulni a számára nehéznek tűnő anyagot. Nem érzi azt, hogy neki ez menne, nem érzi azt, hogy a vizsgára fel tudna készülni. Hosszas beszélgetés után, ránézve az addigi teljesítményére a tesztgyakorló felületünkön, azt éreztem, hogy igenis több tudás van benne, mint sok fiatalabb korosztályú tanulónkban. Igenis ezt az embert nem szabad hagyni, hogy ne legyen hozzá elég önbizalma, hogy elhiggye azt, amit már akkor tudtam: igenis képes rá! Abban maradtunk, hogy vizsga előtt 2 nappal egyeztetünk, és ha akkor is azt érzi, hogy nem megy, akkor lemondjuk a vizsgáját. Eljött a nap, amikor egyeztetnünk kellett. Felhívott Imre, és ami ekkor történt számomra borzasztó megható volt. Megköszönte, hogy önbizalmat adtam neki, hogy nem hagytam elveszni, és igenis azt érzi, hogy képes a tudása alapján vizsgára menni. A elméleti vizsgán sikeresen levizsgázott, majd ezt követően végre személyesen találkoztunk a gyakorlati vizsgán. Egy kedves, talpig úriember állt velem szemben, akinél az első pillanatban éreztem, hogy meg kell ölelnem. Hosszasan elbeszélgettünk, mesélt a családjáról, a gyerekeiről, és elmesélte, hogyan is került hozzánk. Hálás voltam neki azért a pillanatért, amikor visszajelzést kaptam arról, mennyire boldoggá tette, hogy idáig eljutott. Jó érzéssel töltött el, hogy valahol nekem is szerepem van abban, hogy akkor, az első telefonos beszélgetésünk alkalmával nem hagytam “elveszni”. Természetesen a gyakorlati vizsgát is sikerrel zárta, ma már boldog, hajós jogosítvány tulajdonos.

A történet tanulsága:
Mindig higgyünk magunkba, hogy amit elkezdtünk, azt végig tudjuk csinálni. A tanulás sosem kor függvénye, hanem az elszántságé. Ha elszántak vagyunk, és energiát fektetünk bele, az mindig megtérül.

Nálunk nem addig tanuló a tanuló, ameddig befizet, hanem igenis addig, amíg nem jut el arra a szintre, hogy minden vizsgája sikeres. Figyelemmel kell kísérni, kiben mekkora az elszántság, a tanulási szellem.

Ezúton is köszönöm Imrének, hogy hozzájárult ennek a blognak a megírásához, bár a teljes nevének kiírásához is kaptam engedélyt, de ezt szeretném megtartani magunknak. Innen is kívánunk neki nagyon jó egészséget, csodás, hajóban szerzett élményeket.
Blogíró: Dajka-Kern Mónika (adminisztrátor)